Alsócsernátonban  kezdtük szálláshelyünk környékének bejárását. Itt Skanzen és Múzeum áll, benne pedig Népfőiskola is működik. Ottjárttunkkor a múzeumban épp egy alsó tagozatos osztály  ismerkedett közös múltunkkal, de nagy volt már a zajongás. Tanító néni: „ gyerekek, amikor az előbb azt mondtam, hogy tegyünk lakatot a szánkra, ekkora lakatra gondoltam”  és mutatta a két ujját, összecsiptetve saját alsó és felső ajkát. A gyerekek utána csinálták ... és lassan, lassan csend lett… Hát így tanítják itt, 2013- ban a kis magyarokat az anyanyelvre, ötmillió román ölelésében.  A  veranda falán iskolai  tábla, rajta néhány idézet, útravalóul  a felcseperedőknek:      „ Vigyázzatok  ma  jól, mikor beszéltek  és  áhitattal  ejtsétek  a  szót,  a  nyelv  ma  néktek  végső  menedéktek,  a  nyelv   ma  tündérvár  és katakomba, vigyázzatok  ma  jól, mikor beszéltek”  /Remenyik Sándor/

Bikfalvától szinte már csak egy ugrás volt Brassó, melynek ódon belvárosa romantikus utcáival csalogatott. A parkoló órához nem volt fém pénzünk, váltani meg épp nem volt hol. Egy román férfi, aki előttünk vette jegyét, mosolyogva adott aprót és alig akarta elfogadni az eurónkat. Egész úton ez volt a benyomásunk: Székelyföldön a „kisember”, románok-magyarok békében akarnak élni egymással, nem érdekli őket a politika  xarkeverése...  És volt Brassóban  igazi mókás pillanat is, a macska. Megjelent velem szemben a sarkon, tőlem  kb. húsz méterre, bolondosan ballagott, majd hopp, gyakorlatilag felszaladt(!)  a falon… és beugrott a földszinti ablak egyetlen nyitott kis felső szárnyán. Már elveszteni gondoltam /fenn a nagy  kétszázas  teleobjektív, macsek meg sehol a keresőben/, amikor kidugta a kobakját és lazán megnézett magának. MICSODA  FAZON!  Hát ez maradt meg a képen.

Aztán jártunk az Ojtozi szorosban az egykori trianoni határnál is és Gelencén. Az itteni katolikus templomban  a Szent László-legenda XIII.századi ábrázolása a legrégebbi és legértékesebb freskók egyike az egész történelmi Magyarországon.  Láttuk még Árkos unitárius erődtemplomát és mellette a Makovecz- féle, „ősmagyar” ravatalozót. Sepsiszentgyörgyön pedig a Székely  Múzeum kertjében, székelykapuk körítésében áll Kós Károly mellszobra, mely a szülőföldjén sziklaként helytálló erdélyi magyar értelmiségi  kemény megformálása.

Utolsó bikfalvai esténken pedig még vetettünk egy pillantást a kezdődő távoli viharra és a Fogarasi havasok gerincére. Reggel irány Zetelaka, a következő szállásunk!